Otthonunk berendezési tárgyai között fontos szerepet töltenek be a kárpitozott bútordarabok. A székek, fotelok, lábzsámolyok, fekhelyek mindennapos kényelmünket szolgálják, kárpitozásuk pedig jelentősen befolyásolja otthonunk összképét, hangulatát. A kárpitozás módja, a huzatok anyaga, mintázata és színe mellett azonban az állapotuk is meghatározó. Az állandó és sokszor nem is túl kíméletes használat még a legkiválóbb huzatanyagokat is kopottá teszi, a napsugarak és a por meg elfakítják a színűket. A változás viszonylag lassú, eleinte észre sem vesszük, csak évek múlva döbbenünk rá, hogy mennyire fakó, kopott a kárpitanyag, formátlanok már a párnázatok. Nos, ilyenkor jött el a kárpitcsere ideje. A munka sok piszokkal jár, de vannak előnyei is. Ilyenkor ugyanis mód adódik némi fazonigazításra, a párnázat cseréjére, az eltérő kárpitanyagú darabokat meg könnyűszerrel egyenruhába bujtathatjuk. Azt pedig, hogy a munkát kárpitosra bízzuk, vagy saját kezűleg végezzük el, elsősorban a vállalkozó kedvünk és a kárpitcsere munkaigényessége alapján dönthetjük el. Ismervén a közepes árszintű, többnyire lágy habanyagokkal párnázott és egyszerű módon kárpitozott bútorokat, erre meg is van minden esélyünk, még a sima felületű, egyszerűbb, telekárpitozott darabok esetében is. Közben adódhatnak ugyan neuralgikus helyzetek, ám ezeken kellő figyelemmel túl lehet jutni.
Felderítés
Ha valaki eddig nem vette jobban szemügyre kárpitozott bútordarabjait, akkor most bizonyára alaposan meg fog velük ismerkedni. Ezt még akkor is érdemes megtennünk, ha a kárpitozást más fogja elvégezni. Alaposan vizsgáljuk meg a párnázatukat, huzatuk szabását, tűzéseiket. E nélkül ugyanis még a szükséges bevonóanyag mennyiségét sem könnyű meghatároznunk. Az eredeti szövet szabását, szövésirányát az egyes felületeken mindenképpen jegyezzük meg, és minden szegésnél számoljunk 2-3 cm széles ráhagyással. A párnázat alaki deformálódását, kiültségét, teknősödését se hagyjuk figyelmen kívül, bár ennek okára most még legfeljebb csak tippjeink lehetnek. A párnázatok hátoldali, illetve alsó fedőanyagának az épsége és lerögzítésének módjai se kerüljék el a figyelmünket, mert például a leszegezett, letűzött vászonfedések szélét elég nehéz az anyag sérülései nélkül felfejtenünk, majd újból visszaszegeznünk. Az elvékonyodott, beszakadt anyag helyett ezért célszerűbb majd új vásznat használni. A lemért huzatdarabokat ezt követően a szövésirányuk figyelembevételével próbáljuk úgy összerakni, hogy egy 140 cm szélességű anyagon, kiszabáskor majd minél kevesebb leeső maradék keletkezzen. A másodrendű, úgynevezett takart felületekhez való bevonóanyagok szükséges mennyiségét is hasonlóan határozzuk meg, de itt még takarékoskodhatunk is, mert a nagyobb, sérült szélű darabokat a kisebb felületek befedésére még felhasználhatjuk. Az ilyen vizsgálatokat körültekintően és esetleg még kíméletes előbontásokat is alkalmazva végezzük el. Az egyes kárpitos elemek többnyire csavarral, vagy más oldható módon, például csapos hüvelyekkel kapcsolódnak egymáshoz, felesleges tehát drasztikus feszegetésekkel meggyengítenünk állvány, vagy tartószerkezetük szilárdságát, inkább az oldható kötések helyét takaró alsó vászonfedéseket bontsuk fel óvatosan.
Kárpitozott bútorok szerkezeti részei
Bár e bútordaraboknak más és más az egyedi felépítésük, mégis funkciójuk szerint azonos szerkezeti elemek alkotják mindegyiküket. A felújító jellegű munkáknál soha nem tudni, hogy milyen rejtetten megbúvó hibát fedezünk fel a megbontásuk után, ezért nem árt, ha ismerjük e részegységek feladatát és felépítésükről is van némi fogalmunk. Lássuk tehát, hogy milyen részekből állnak a kárpitozott bútordarabok. A kárpitos bútordaraboknak a szilárdságát az állvány biztosítja, szerepe ezenfelül alak meghatározó is. Többnyire fából, különféle lapanyagokból, ritkán pedig fémből készült, mint a csővázas bútoroknál. Esetenként a párnázat teljesen eltakarja, máskor megfigyelhetők bizonyos igényesen kidolgozott részei, sőt az sem ritka, hogy szinte az egész állványzat ilyen formában látható, például székek, nyitott fotelek és ágyak esetében. A tartószerkezet tulajdonképpen szerves része az állványzatnak, sőt nem ritkán maga az állvány olyan kialakítású, hogy az a rugózatot és annak párnázott részét tartja. Fekvőbútoroknál azonban külön szerkezeti egységként kerülnek kialakításra. Ezek lehetnek farugók, lemezek, hullámrugók, lapított csavarrugók, és különféle textilhevederek. A rugós szerkezetek az ülő és fekvőfelületek rugalmas alátámasztását szolgálják. Főként igényesebb kivitelű kárpitozott bútorokhoz használatosak, az igénytelenebb kivitelű kárpitozott bútordaraboknál a párnázatként is használatos habanyagok megvastagított kombinációjával helyettesítik. A párnázat, és annak bevonata egyszerre szolgálja a rugózott és egyéb felületek kényelmesebbé tételét, továbbá a bútor formai sajátosságában is meghatározó szerepe van. Viszonylag egyszerű szerkezeti kialakítás mellett igen gazdag formázási lehetőséget biztosítanak a kárpitozott bútoroknak. Kárpitcsere alkalmával nekünk lényegében csak a huzattal kellene foglalkoznunk, azonban ilyenkor a használat során bekövetkezett kisebb nagyobb hibákat is ajánlatos lehetőségeinkhez mérten kijavítanunk, mert erre megfelelőbb alkalom nemigen adódik. Ezért nem árt, ha a leggyakoribb párnázó anyagokkal is megismerkedünk, hogy szükség esetén ne keresgéljünk vaktában.
Párnázó- és bevonóanyagok
Hosszú időn keresztül főként növényi eredetű szálas anyagok szolgáltak a párnázott részek kialakítására, ma már erre főként a különféle sűrűségű hablemezeket használják. Kárpitcsere alkalmával ugyan elvileg nem sok dolgunk akadhat a párnázóanyagokkal, a gyakorlat azonban esetenként ennek ellentmond. A hablemezek sajnos nem örök életűek, 
és ha már a bevonóanyagot lebontjuk róluk, a porló, erősen málló habok cseréje is megoldható. A habanyagok tulajdonságai eltérők, és az összetevőik adagolási arányával szabályozhatók. Céljainkra a lágyabb és rugalmasabb poliészter típusú, homogén Poran-A habanyagok a megfelelők. A habanyagokat mindenkor a terhelési mód és annak mértéke alapján kell kiválasztani. Pótlásoknál azonban mérvadó a párnázó hab színe is, amely egyben a műszaki jellemzőire is utal. Ha tehát a hab színe alapján választjuk ki a javításra szánt habot, akkor aligha tévedhetünk, az eredeti terhelésnek megfelelő habanyag kerül majd a tönkrement helyébe. A homogén habok főként felső párnázati anyagként kerülnek beépítésre. Alappárnázati anyagként viszont a heterogén poliuretán habok használatosak, amelyek habhulladékokból, kötőanyaggal történő tömbösítéssel készülnek. Ez látható is az ilyen habtáblák felületén, és benyomódási keménységük is nagyobb a lágy habokénál. Az alappárnázatokon kívül több rétegű párnázatok közbenső anyagaként is jól használhatók. Ezek ismerete, a párnázat esetleges korrekciójához, átformálásához nagyon hasznos. A párnázással szemben támasztott követelmények közül a legfontosabb talán a rugalmasság, továbbá az állvány és tartószerkezetek átérződésének megakadályozása. E célra kiválóan alkalmasak a különféle vastagságú vatta, műszálvatta paplanok és a szálbundák. Ez utóbbiak általában 2-6 mm vastagságúak. Alkalmazásukkal a párnázatok felületét puhábbá és rugalmasabbá tehetjük. Konkrét munkánkhoz a bevonóanyagok általános ismerete legalább ilyen fontos, hiszen funkciójuk szerint más és más textíliák szükségesek a kárpitozáshoz. Bélésanyagra a korszerű habpárnázásoknál lehet szükségünk, ahol a párnázat és a szövet tapadását szeretnénk csökkenteni. Szövetpótlót pedig olyan felületeken indokolt alkalmazni, ahol az értékesebb bútorkárpitokat olcsóbb bevonóanyaggal kell helyettesítenünk, mint a forgatható, vagy kivehető párnákkal takart felületeken. A bútorkárpitok a látható felületek fedőanyagai, míg az eltisztázó szövetek a kész kárpitbetétek (keretek kávák) alsó felének és fal felőli oldalának a fedésére valók, úgynevezett spanvászonként ismert anyagok.
A bevonóanyagokat azonban az igénybevételüktől függően többféle célra is felhasználhatjuk, ha anyaguk, szövésmódjuk erre lehetőséget ad. Ilyenkor a látható, illetve nem látható felületek szerint válasszuk ki a megfelelő textíliát. Újra kárpitozásnál mindig kulcskérdés a bútorszövet kiválasztása. A szín és minta a kelméknek talán a legszembetűnőbb jellemzője, ám legalább ilyen fontos az anyaguk és a tapintásuk is. A készítés módja sem mellékes, hiszen a nyüstös gépeken készült szövetek egyszerűbb szerkezetűek, és mintájukra is ez jellemző. A Jacquard gépeken szőttek pedig bonyolult és igényes mintázatúak. Mindkét szövettípus tartós, de tapintásra meglehetősen eltérőek. Külön meg kell említeni a bársonyanyagokat. Ezek eredetileg vastagabb, legalább három fonalrendszerrel készülő úgynevezett kettős szövetek, amelyet a szövés utolsó fázisában a két szövetpálya között szalagkés vág ketté. Tartóssága a flórszálak kötésmódjától és hátoldali kezelésétől függ. Tartósság szempontjából a vastagabb szövetek a jobbak, ám ezek nem mindegyike felel meg például a mély tűzött párnázatokhoz. Ezekhez megfelelőbbek a közepes, vagy vékony sávoly-, vagy atlaszkötésű szövetek. Erős igénybevétel esetén is tartósak a nyüstös, Jacquard, gobelin, damaszt, epinglé, bársony, plüss és a kötött hordozójú anyagok. Amikor tehát szövetet választunk, akkor inkább a kárpitozás módjához megfelelőbbek közül kell választanunk. Az egyszerűbb, sima felületű, telekárpitozott daraboknál azonban még ezt sem kell túlságosan figyelembe vennünk, mivel ezeken csak sarokvarrásokat, és legfeljebb élszegéseket kell készítenünk. Sokkal inkább lényeges a kiválasztott anyag szövött és színes mintázata. A bútordarabok különféle felületein ugyanis a minták futásának azonosnak kell lenniük. Ez nagyobb minták esetében jelentősen befolyásolhatja a bevonáshoz szükséges kárpitanyag mennyiségét. Az általános elveket figyelembe véve a jellemző szövettípusokra érvényes mintaillesztési előírásokat a táblázat mutatja. A kárpit kiválasztásánál azt sem árt figyelembe venni, hogy a felülete könnyen tisztítható legyen.
Kárpitozás szerszámai, kellékek
A házilag kivitelezett kárpitcserékhez nem szükségesek különleges szerszámok. A régi kárpit lefejtéséhez és az új anyag felerősítéséhez félkezes kis és nagykalapács, szeghúzó, lapos, vagy kombinátfogó, csípő és harapófogó, a kárpitanyagok kiszabásához egy jó éles olló, amely a vastagabb szövetek vágására is alkalmas, cserélhető pengéjű, marokkés, vagy snitzer is elégséges. A kiemelt fontosságú kézi varrásokhoz közepes nagyságú görbe, és egyenes, kör keresztmetszetű kárpitostűk, az esetleges mély tűzésekhez és gombozásokhoz varróár, az élek varrás közbeni beigazításához pedig igazítótű, vagy hegyesre köszörült kötőtű is megfelel. A kárpitdarabok ideiglenes rögzítését kitűzőtűkkel, vagy nagyobb gombostűkel oldhatjuk meg. Nagy segítség, ha van egy jó tűzőgépünk, és az is nagy előny, ha az egyes kárpitdarabok összevarrását varrógéppel végezhetjük el. Ez ugyan nem feltétlenül szükséges, de könnyebbé és főleg gyorsabbá teszi az új huzatok elkészítését. A varráshoz a szokásosnál erősebb cérnákra, varrófonalakra, esetenként pedig új kárpitos hevederekre, habanyagokra is szükségünk lesz. Mindezeket az eszközöket, anyagokat kárpitos segédanyagokat is árusító üzletekben szerezhetjük be.
Régi kárpitanyagok lebontása
A munkát ajánlatos előre megszervezni. Előbb az egyszerű darabok kerüljenek sorra, mert ezeken hamar begyakorolhatjuk az alapvető munkafogásokat. Ez lehet például egyszerű szék, sima huzattal bevont heverő, vagy kis ülőke, lábzsámoly. A bonyolultabb kárpitozású bútordarabokat, mint például a telekárpitozott fotelokat, kanapékat és fekhelyeket hagyjuk legutoljára. Azt is vizsgáljuk meg, hogy a párnázat, vagy tartószerkezet hibátlan-e, az észlelt hibákat pedig mi okozza. A kijavításukhoz szükséges anyagot, például habot, hevedert, vattapaplant viszont csak akkor vásároljuk meg, ha már biztosan tudjuk az okát, és fel tudjuk mérni a kijavításához szükséges anyagot és mennyiségét is. Az sem lényegtelen, hogy az ilyen hibák kijavítása nem haladja-e meg a tudásunkat, lehetőségeinket. Feltehetően nagyon hiányos ismereteinket a szakkönyvekből is kiegészíthetjük, de nem árt, ha a találékonyságunkat is hagyjuk érvényesülni. A hibás részek kijavításához mintát pedig a bútordarab még ép, azonos kialakítású részeiről vehetünk.
Tartószerkezeti hibajavítások
Mint azt már említettük, előbb a legegyszerűbb kárpitozású darabokon kezdjük el a munkát. A kopott szövetanyag lebontását megelőzően állapítsuk meg, hogy a kárpitozott részek leszerelhetőek-e, vagy sem. Székeknél ezt könnyen megállapíthatjuk, a foteleknél, ágykanapéknál már alaposabban kell vizsgálódnunk, mert esetenként a karfás oldalakat a vázhoz csavarok rögzítik, amelyekhez viszont csak az alsó eltisztázó szövet lebontása után férhetünk hozzá, például telekárpitozott foteloknál, ágykanapéknál. Előbb tehát a leszerelhető kárpitozott darabokat vegyük le az állványról. Következő lépésben azt állapítsuk meg, hogy a kárpitanyagok miként vannak a tartókeretre erősítve. A szövetalj, azaz a huzat széle lehet a támlaalkatrészen felül-, a borított káván alul-, vagy a támlaalkatrészen oldalt lerögzített. Az anyagszélek kárpitos szegekkel, ipari tűzőgép kapcsokkal, vagy díszszegekkel lerögzítettek. Eltávolításukhoz használjunk szeghúzót, vagy e célra átalakított, a lapja közepén befűrészelt nagyobb csavarhúzót, amelynek az elejét előzőleg egyik oldalán enyhén domborúra köszörültük. E szerszámmal nyúljunk a szegfejek és tűzőkapcsok alá, majd keményfaléc segítségével húzzuk ki mindegyiket. Amelyiknek pedig megszakadt a szára, azt csípőfogóval távolítsuk el. Ha elég erős a szövet, ennek erőteljes felrántásával is megkísérelhetjük a szegek, kapcsok gyors kihúzását. Az így lefejtett bútorszövetdarabokat azonban még ne dobjuk el, mert a szabásminták elkészítéséhez, illetve a szabáshoz szükségünk lesz minden darabjukra. A szélek szabaddá tételével azonban még nem biztos, hogy a szövetet le is tudjuk húzni a darabról, mert előfordulhat, hogy a sarkokon, és a párnázatok kivarrt élein az egyes kárpitdarabok az élkiképzés anyagához vannak varrva. Ilyen esetekben e varratokat óvatosan, éles késsel metsszük át, és így fejtsük le egymás után a kárpitozás szövetdarabjait. Helyüket és a lerögzítés módját azonban jegyezzük meg, különben később problémáink lesznek az új huzat darabjainak a visszaerősítésével. Nem árt ilyen esetekben erről néhány vázlatot is készíteni. Több azonos darab esetében erre nincs szükség, mert a másik bútordarabot használhatjuk mintaként. Ha szövetpótló anyaghoz varrtak a kárpitanyag szélei, akkor esetenként egyben lehúzhatók a párnázatról, és majd így kell az új huzatot is kialakítanunk, ám az is lehet, hogy a szövetpótlót és a kárpit szegett szélét a felső párnázathoz is hozzáöltötték a levarráskor. Ez esetben óvatosan fejtsük fel a varratot, és így távolítsuk el a régi szövetet. Az osztott felületű részeket általában bevarrt szegélyek, esetleg zsinórok osztják fel, amelyeket varrózsinegek rögzítenek a tartószerkezethez, vagy az alappárnázathoz. Előbb ezeket a zsinórokat, majd a bevarrt szegélyt távolítsuk el, majd ezután a kárpitdarabokat is leemelhetjük a párnázatokról. A szegélyek, zsinórok levarrását jól jegyezzük meg, különben nehéz lesz az eredeti formát újból kialakítanunk.
Egyéb hibák javítása
Néhány kárpitozott bútordarabon könnyű a főként párnázati, esetenként pedig tartószerkezeti fogyatékosságokat észrevennünk, máskor meg a hiba okára csak a kárpit megbontását követően lelhetünk magyarázatot. Amelyik bútordarabot nem fedi alul tisztázó szövet, azon gyorsan felfedezhetjük, hogy a textilhevederek közül néhány elszakadt, vagy anyaguk túlságosan megnyúlt, cserére szorul. Tisztázó szövet fedi a legtöbb ülő és fekvőbútor alját, így a gyakorta kiteknősödést okozó, megnyúlt hullámrugók, párnázati deformációk csak a kárpit, sőt a bélésanyag lebontása után kerülnek a látóterünkbe. Más esetekben a rugózatot is helyettesítő 
hab párnázat elöregedésére utalnak az alap vászonborítás alján kitapintható, morzsalékkal feltöltődött hurkák, dudorok. Ezeket a habpárna felületéről lemorzsolódó anyag okozza, amely az így egyre lazábbá váló kárpitszövet alján gyűlik össze, sőt néha még a letűzések résein ki is hullik. Az sem ritka eset, hogy a sarkok, párnázott élkiképzések, fotelkarfa párnázatok is elmozdulnak a helyükről, ami ugyancsak formai torzulásokat okoz. Kijavításukra csak most, a kárpit teljes lebontása után kerülhet sor. A leggyakoribb, magunk által is kijavítható hibákra, íme néhány megoldás. Egyszerű, alacsony kárpitozású székeknél előbb-utóbb bekövetkező hiba a vékony habpárna felületi “eróziója”, azaz porlása. Ezt a habpárna kicserélésével orvosolhatjuk. A vékonyabb, lágy habanyagok vágásához vastagságuktól függően éles ollót, a vastagabbakhoz pedig kést használjunk. Hasonló hibák a karfákon is előfordulhatnak, de a párnázó habanyag cseréjével ezeket is kiigazíthatjuk. Ha pedig az élkiképzések mozdultak volna el, ezeket kenderzsineggel átvarrva és a tartószerkezetre rögzítve igazítsuk ki. A vastagabb habpárnákkal kialakított fotelüléseknél könnyebb a porló habpárna kicserélése, ám sok esetben a hullámrugókból álló tartószerkezet rugói is megnyúlhatnak. 
Ezek házilag nem javíthatók. Helyükbe célszerű erős, 70 mm széles polipropilén, vagy kenderhevederekből váltakozva átfűzött és a széleken kifeszítve, kétsorosan letűzve vagy leszegelve kialakított tartószerkezetet készítenünk. A hevedereket kétsorosan szegeljük le, kifeszítésükhöz pedig használjunk 5-6 mm-nyire kiálló, hegyes szeg végű lécdarabot. Az átszegezett léc végét akasszuk a másik oldalon leszegezett hevederbe közvetlenül a keret mellett, majd a lenyomásakor kifeszülő hevedert két sorban, sűrűn beütött kárpitos szegekkel rögzítsük a helyére. A szomszédos oldalon is szegezzük le a hevederszálakat, majd a már kifeszítetten leszegezett hevedereken váltakozva fűzzük át, és az előzőkhöz hasonlóan kifeszítve ezeket is szegezzük a tartókeretre.
A rugózattal ellátott fekvőbútorokon, kanapékon a formatartás érdekében gyakran alkalmaznak élkiképzéseket. Ezek is elmozdulhatnak a helyükből, s bár az ágybetét rugalmasságát nem befolyásolják, ám formailag nagyon csúnya kidudorodásokat okozhatnak. Ez is viszonylag könnyen helyrehozható hiba, csak az elszabadult élkiképző anyagot kell átöltésekkel újból szilárdabbá tennünk, majd az élkerethez, illetve a tartószerkezethez rögzítenünk. Ennek módját a még ép sarkokról leshetjük le, és azok alapján szilárdítsuk meg formájukat és helyzetüket. Ha pedig a fekvő- és ülőfelületeket puhábbá is szeretnénk tenni, akkor terítsük be 10-20 mm vastagságban műszálas vattapaplannal, amelynek a széleit az élkiképzéshez öltve, vagy az alapkerethez tűzve rögzítsük. E lágy réteg fölé pedig csak abban az esetben szükséges bélésanyagot fektetnünk, ha egy darabban felfeszített anyagból varrjuk majd össze a szövetkárpitot. Tölcsér rugózattal ellátott ülő és fekvőbútoroknál a rugók előfeszítve vannak lekötve, elmozdulásukat is többnyire zsineges lekötések gátolják meg. Ha ezek közül néhány elszakad, a rugók kiállhatnak, a felső párnázat felülete pedig egyenetlen lesz. Az ilyen hibák kijavításához azonban már a kárpitos szaktudása kell, mi ne kísérletezzünk vele, mert csak tetézhetjük a bajt. Az egyébként magától értetődő, hogy az állványszerkezetek, székvázak meglazult eresztékeit is meg kell erősítenünk, továbbá, hogy a látható felületek letisztítását, felújítását is most, de még az új kárpit felerősítése előtt kell megejtenünk, hiszen ennél kedvezőbb alkalmunk erre aligha lesz.
Forrás: Ezermester 2000
